A napokban elment egy olyan kutya, akit én csodáltam. (Sajnálom Adri!) És ez elgondolkodtatott arról, hogy mit jelent nekem a saját kis kutyám, Aida. Szerettem volna, kiállítani és tenyészteni vele, de a sorsközbe szólt és nem lehetett így ő "csak" kedvenc, az én kedvencem. Szeretem úgy, ahogy van, azért amilyen.

"Ő a másik szem, mely átlát a felhőkön, a másik fül mely a szél zúgásán is át hall. Egykis rész belőlem, mely a tengerig elér. Ahogy a lábamnál pihen, amint a legkisebb mosolyomra is farokcsóválással válaszol, s az a fájdalmas pillantás, ha nélküle megyek el, ezerszer elmondta már, hogy egyedül értem él. Amikor rossz vagyok, könnyen megbocsát. Amikor mérges vagyok, addig mókázik, míg meg nem nevettet. Ha bolond vagyok, nem neheztel érte. Amikor elégedett vagyok, ő büszke magára. Nélküle nem vagyok önmagam.Vele erőm teljében vagyok. Ő maga a hűség. Általa megtanultam mi az odaadás. Általa ismertem meg a titkos nyugalmat és békességet. Megtanított figyelni olyan dolgokra, amelyeket azelőtt észre sem vettem. Amikor a térdemre teszi a fejét, almúlnakemberi fájdalmaim. Ha mellettem van, megvéd a sötétségtől és a világ más, ismeretlen dolgaitól. Megígérte, hogy várni fog rám... akárhol, haszükségem lesz rá. És én tudom, hogy szükségem lesz, ahogy mindíg is volt.
Ő az én kutyám."

Szeretlek Nyuszikám! Remélem még sokáig együtt lehetünk!